A tea útjának története II.
Suko zen szerzetes úgy fogalmazott, hogy a teaszertartás érzékeny esztétikus bája inkább a „tökéletlen” Holdra hasonlít, amelynek sugarai át-áttörnek a felh?k pettyezte égen, semmint a „tökéletes” Holdra, amely a tiszta égbolton világít zavartalanul. A „tökéletlen” és a „befejezetlen” iránti vonzalma vezette oda, hogy kifejlessze az els? négy és fél tatamis szobát, amely kifejezetten a teaszertartás számára épült.
Még ma is ez a teaszoba szabványos mérete, kb. hét négyzetméter. A szobát általában a gazdák nádtet?s kunyhóira hasonlító kis épületben (szóan csa) találjuk, amely egyszer? teakertben bújik meg. Suko el?nyben részesítette a japán eszközöket a jóval drágább kínaiakkal szemben (ez tette lehet?vé kés?bb, hogy a korlátozott anyagi lehet?ségekkel bíró közemberek is hódoljanak a szertartásnak) és fontos változtatásokat léptetett életbe. Létrehozta például a felszerelés és az eszközök számára fenntartott tárolópolcot (daiszu) és lyukat vágott a tatamiba, ahová a téli id?szakban a faszénparázzsal m?köd? melegít? került. Amikor megkérdezték, hogy miért használ ennyire kicsi helyiséget a szertartáshoz, azzal válaszolt, hogy „ezzel megsz?nnek az emberek közti különbségek, az udvariasság erénye jobban meglátszik és új, kölcsönös megértésre találhatunk”. Értékelte az udvariasságot, a visszafogottságot, a tiszteletet és a tisztaságot – hasonlóképp, ahogy ma az Uraszenke iskola kiemeli a va (tisztaság), a kei (harmónia), a szei (tisztelet) és a dzsaku (nyugalom) fogalmát. Ezzel a koncepcióval megteremtette a nyugodtságban és bens?ségben b?velked? teafogyasztás csendes formáját. El?ször fordult el?, hogy a teát egyfajta m?vészetté formálta a spirituális elmélkedés buddhista alapelvei szerint. Ezt nevezték el a tea szóan-stílusának.
A tea f?hadiszállása mindig is Kiotó környékén volt. Az egyik kiemelt terület Szakai kiköt?városa volt, közel Oszakához. A következ? kiemelked? személyiség innét származik: a jó kapcsolatokkal rendelkez? keresked?, Dzsó Takeno (1504–1555) a Daitokudzsi templomban tanult zen buddhizmust és teaszertartást a Suko tanait oktató Sócsintól. Neki köszönhet?, hogy óriási anyagi eszközöket fordítottak a tea útjához használatos eszközök beszerzésére és népszer?sítésére, sosem szem el?l tévesztve a becsület, önmegtartóztatás, udvariasság, az egyszer? és a tökéletlen iránti tiszteletet (habár ezt nem mindenki tette a magáévá, sokáig népszer?ek maradtak a látványos, közös teaünnepségek). Egyik nagy találmánya a tolóajtóval felszerelt daiszu polc volt, amit ma dzsodanának hívnak.
Az a teaszertartás, ami ma ismerünk egészen a különleges képességekkel megáldott mester, Szen Rikjú megjelenéséig váratott magára. A gazdag halkeresked?-családból származó Rikjú alkotta meg a kompromisszumokat nem ismer?, tökéletlen szépségnek hódoló vabi-szabi szabályokat, melyek elsöpörték a gazdagok és szegények közti különbséget, megnyitva a teaszertartást mindenki el?tt. ? volt a legaktívabb, legnagyobb hatalmú, legellentmondásosabb és legkiemelked?bb tea-nagymester, aki valaha élt. ? fejlesztette, tökéletesítette és szabályokba foglalta a teaszertartás ma is alkalmazott szabályait arról, hogyan kell elfogyasztanunk egy csésze teát. Jogosan állíthatjuk, hogy ma Szen Rikjú miatt olyan egy teaszertartás, amilyen.
Rikjú Tanaka Josiróként született. Amikor a tea világába lépett, nagyapja nevének (Szen-ami) els? felét vette fel, aztán kés?bb, a huszas éveiben, amikor zent gyakorolt, a buddhista Szóeki nevet kezdte használni. 62 éves korában meghívták, hogy magának Ogimacsi császárnak tartson egy szertartást. Azonban sem nemesi származású, sem hivatalnok nem volt, ezért nem léphetett a palotába (a császár pedig hagyományosan nem hagyhatta el, kivéve egy-két szertartást évente). Szerencsére találtak megoldást: egy inka-sómeit adományoztak neki, amely egyfajta igazolás arról, hogy megvilágosodott. A papírral együtt friss buddhista papként új név is járt: ekkor nevezték el Rikjúnak. Azóta Szen Rikjúnak, illetve Szen no Rikjúnak hívják.
? emelte a vabi-szabi teázást kompromisszum-mentes magassába és ? hozta létre a tea útját abban a buddhista vallási gyakorlatnak indult formában, ahogy ma is ismerjük.
Még ma is ez a teaszoba szabványos mérete, kb. hét négyzetméter. A szobát általában a gazdák nádtet?s kunyhóira hasonlító kis épületben (szóan csa) találjuk, amely egyszer? teakertben bújik meg. Suko el?nyben részesítette a japán eszközöket a jóval drágább kínaiakkal szemben (ez tette lehet?vé kés?bb, hogy a korlátozott anyagi lehet?ségekkel bíró közemberek is hódoljanak a szertartásnak) és fontos változtatásokat léptetett életbe. Létrehozta például a felszerelés és az eszközök számára fenntartott tárolópolcot (daiszu) és lyukat vágott a tatamiba, ahová a téli id?szakban a faszénparázzsal m?köd? melegít? került. Amikor megkérdezték, hogy miért használ ennyire kicsi helyiséget a szertartáshoz, azzal válaszolt, hogy „ezzel megsz?nnek az emberek közti különbségek, az udvariasság erénye jobban meglátszik és új, kölcsönös megértésre találhatunk”. Értékelte az udvariasságot, a visszafogottságot, a tiszteletet és a tisztaságot – hasonlóképp, ahogy ma az Uraszenke iskola kiemeli a va (tisztaság), a kei (harmónia), a szei (tisztelet) és a dzsaku (nyugalom) fogalmát. Ezzel a koncepcióval megteremtette a nyugodtságban és bens?ségben b?velked? teafogyasztás csendes formáját. El?ször fordult el?, hogy a teát egyfajta m?vészetté formálta a spirituális elmélkedés buddhista alapelvei szerint. Ezt nevezték el a tea szóan-stílusának.
A tea f?hadiszállása mindig is Kiotó környékén volt. Az egyik kiemelt terület Szakai kiköt?városa volt, közel Oszakához. A következ? kiemelked? személyiség innét származik: a jó kapcsolatokkal rendelkez? keresked?, Dzsó Takeno (1504–1555) a Daitokudzsi templomban tanult zen buddhizmust és teaszertartást a Suko tanait oktató Sócsintól. Neki köszönhet?, hogy óriási anyagi eszközöket fordítottak a tea útjához használatos eszközök beszerzésére és népszer?sítésére, sosem szem el?l tévesztve a becsület, önmegtartóztatás, udvariasság, az egyszer? és a tökéletlen iránti tiszteletet (habár ezt nem mindenki tette a magáévá, sokáig népszer?ek maradtak a látványos, közös teaünnepségek). Egyik nagy találmánya a tolóajtóval felszerelt daiszu polc volt, amit ma dzsodanának hívnak.
Az a teaszertartás, ami ma ismerünk egészen a különleges képességekkel megáldott mester, Szen Rikjú megjelenéséig váratott magára. A gazdag halkeresked?-családból származó Rikjú alkotta meg a kompromisszumokat nem ismer?, tökéletlen szépségnek hódoló vabi-szabi szabályokat, melyek elsöpörték a gazdagok és szegények közti különbséget, megnyitva a teaszertartást mindenki el?tt. ? volt a legaktívabb, legnagyobb hatalmú, legellentmondásosabb és legkiemelked?bb tea-nagymester, aki valaha élt. ? fejlesztette, tökéletesítette és szabályokba foglalta a teaszertartás ma is alkalmazott szabályait arról, hogyan kell elfogyasztanunk egy csésze teát. Jogosan állíthatjuk, hogy ma Szen Rikjú miatt olyan egy teaszertartás, amilyen.
Rikjú Tanaka Josiróként született. Amikor a tea világába lépett, nagyapja nevének (Szen-ami) els? felét vette fel, aztán kés?bb, a huszas éveiben, amikor zent gyakorolt, a buddhista Szóeki nevet kezdte használni. 62 éves korában meghívták, hogy magának Ogimacsi császárnak tartson egy szertartást. Azonban sem nemesi származású, sem hivatalnok nem volt, ezért nem léphetett a palotába (a császár pedig hagyományosan nem hagyhatta el, kivéve egy-két szertartást évente). Szerencsére találtak megoldást: egy inka-sómeit adományoztak neki, amely egyfajta igazolás arról, hogy megvilágosodott. A papírral együtt friss buddhista papként új név is járt: ekkor nevezték el Rikjúnak. Azóta Szen Rikjúnak, illetve Szen no Rikjúnak hívják.
? emelte a vabi-szabi teázást kompromisszum-mentes magassába és ? hozta létre a tea útját abban a buddhista vallási gyakorlatnak indult formában, ahogy ma is ismerjük.